Törikönyvek légüres térben

Ők ott sem voltak. Sarkítva ez volt a tankönyvszerzők védekezése, mikor az ELTÉ-n március 27-én megrendezett szakmai vitán szembesültek a kritikai észrevételekkel. Az eseményről, az elhangzott tankönyvkritikákról részletesen beszámolt az Index és a Népszabadság is. (Korábbi kritikákat lásd itt .)

A bonckés alá vett 9.-es kísérleti állami történelemkönyv vezetőszerkesztője, Kojanitz László és a társszerző Borhegyi Péter elmondta, hogy csak három hónap volt a megírásra. Szorította őket a kerettanterv, melyben kevesebb idő jut a korszakra, miközben a tanítandó anyag nem csökkent arányosan. Németh György, a méltán híres és népszerű ókortörténész egyetemi tanár, társszerző ehhez hozzátette, hogy a tankönyvhöz tartozó, nagy botrányt kiváltó munkafüzetet nem ő írta és nem is ismerte. A hibás térképeket nem ő rajzolta. Szemléltető ábrákat közölni pedig nem is akart, de ráparancsoltak, hát így sikerült.

A hallgató meg elgondolkodhatott. Vajon valóban úgy gondolták, hogy ez válasz? Komolyan gondolták, hogy a mintegy 4,6 milliárd forintos uniós támogatásból megvalósuló projekt tankönyveit, amiket máris több mint ezer iskolában használnak, mentegethetik így? Esetleg más is vállalta el helyettük ezekkel a határidőkkel? A kerettanterv abszurditásai ellen felemelte bárhol nyilvánosan a szavát Kojanitz, a tekintélyes oktatáspolitikus, az első Fidesz kormány idején minisztériumi főosztályvezető?  Vagy Németh, a nemzetközi hírű egyetemi tanár? Vagy Kaposi József az OFI főigazgatója, a kísérleti tankönyvek kiadója? Elképzelhető, hogy egy történész szerző komolyan azzal riposztozzon a történeti térképek hibáit hánytorgatónak, hogy azokat „nem ő rajzolta”? És bárki elhiszi rendben lévőnek, hogy a tankönyvszerző megengedheti magának: a könyvvel együtt használatos munkafüzetet ne is ismerje? Ma, amikor módszertani közhely, hogy a kinyilatkoztató tankönyvi főszöveg szerepét egyre inkább veszik át az órán a feladatok, a felfedeztetés? (Kojanitz különben a botrány-munkafüzetnek is szerkesztője volt.)

A kétes vállalás

Hibátlan tankönyv nincs, és olyan sem létezhet, melyben a szaktörténészek a maguk területének tárgyalásánál ne találnának szerintük alapvető hibákat. Ez természetes. A Németh-ékkel szemben a vitában megfogalmazott tudósi kritika kizárólag néhány fejezetre (magyarság eredete, vándorlása) szorítkozott, és a vádak egy része túlzó és viszont-vitatható volt, sőt akadt köztük igazságtalan is. Nem igaz, hogy Németh és csapata holdkóros származási elméleteket hirdetne vagy tenne kötelezően megtanulandóvá: maga a tankönyv (eltekintve egy zavaros ábrától) ezzel ellentétben, éppen elítéli a tudománytalan nézeteket. (Más kérdés a munkafüzet, amire még visszatérünk.) Az igazi történelemszemléleti-szakmai választóvonal nem az általánosan jó szakembernek tartott Németh, Kojanitz, Borhegyi és kritikusaik között húzódik, hanem a teremben ülő vitázók összessége, és egy másik csoport között, akiknek tankönyvíró nagykövetük Bánhegyi Ferenc. A történelem tantárgy esetében, ellentétben a magyar irodalommal és minden híreszteléssel, Wass Albert és Takaró Mihály tematikai-alkotói megfelelői még nincsenek a most fejlesztett új sorozaton belül.

A probléma lényege tehát nem a sok vitatható apróság, de még csak nem is a meglepően sok nyilvánvaló és alapvető hiba, mert ezek nem mutatnak egységesen veszedelmes irányba. Az igazi baj az, hogy Németh-ék nem egy újabb tankönyvet akartak írni a sok mellé, vállalva annak esendőségét, hanem – teljesítve egy kétes állam tisztátalan politikai megrendelését – egy „tökéletessel” kívánták elsöpörni a „sok régi vackot”. Németh a májusi Új Köznevelésben azt nyilatkozta, azért kezdett tankönyvírásba, mert „döbbenten tapasztalta” hogy a közkézen forgó tankönyvekben „milyen sok szakmai tévedés található”. Itt a vitában most azt is hozzátette, korábban „súlyosan fertőző dolgok kerültek a gyerekek kezébe. A kislányom három év múlva ötödikes lesz, és ha ilyen könyveket adnak a kezébe, nem állok jót magamért”. A nyilatkozatban példaként azt említette, hogy van olyan kötet, „amelynek szerzője nem tudja, hogy nem volt 0. év, Krisztus után 1 előtt Krisztus előtt 1 volt”, a helyszínen pedig azzal borzolta a kedélyeket, hogy az egyik régi könyvben a consult vétójoggal ruházták fel.

Nos, elgondolkodtató a messiási küldetéstudat, különösen azt látva, ami azután született. A legelterjedtebb régi középiskolai sorozatot, melyet Száray Miklós neve fémjelzett, valóban sok kritika érte a vitában is. De Száray szerzőtársa volt az egyik kötet esetében ugyanaz a Kaposi József, aki most OFI főigazgatóként az állami konkurens kiadvány kiadója, Németh megbízója. És Száray egy korábbi verziójának munkafüzet-szerzője, egy újabbnak kiadói főszerkesztője volt ugyanaz a Kojanitz, aki a konkurens új sorozat vezetőszerkesztője. Karinthy szavaival „álmomban két macska voltam és játszottam egymással.” A „Száray” mindenestre jelenleg is választható. De a tenyleg.com egy írása egy tankönyvi témát, a Bocskai felkelést megvizsgálva kimutatta, hogy az új, kísérleti 10.-es tankönyv illetve a még választható Száray korszerűtlenebb álláspontot képvisel, mint Bihari Péter régebbi könyve, vagy mint a Műszaki most fejlesztett sorozata, melynek Dupcsik Csaba és Repárszky Ildikó a szerzője. Ezt a sorozatot azonban, mint a vita utáni beszélgetés során kiderült, Németh professzor nem is ismerte, nem kizárt különben, hogy Bihariét sem. Németh tehát hamis ideológiát épített hiányos ismereteire, miközben azokkal működik együtt, akik az egyik „fertőző” sorozat munkatársai voltak. Nem a minőségjavítás, hanem a rontás irányában hatnak azzal, hogy elfogadták a lehetetlen feltételeket, és letaroltak jó néhány, meglehet, összességében színvonalasabb kezdeményezést. Legitimálták továbbá azt a rendszert, mely – szétzúzva a szabad tankönyvpiacot – előre lehetetlenné teszi újabb jó kezdeményezések felbukkanását is.

A mostani vitán Németh már módosított hangvételén, de nem a politikamentesnek hitt politikai alapálláson – erről még lesz szó.  

A vállalás következményei

E küldetéstudatos vállalás hübriszéből erednek a könyv hibái, melyek közül csak a meghirdetett alapelvekbe látványosan ütközőkre utalunk itt röviden; jó néhány ítélhető ezek közül súlyosabbnak, mint a consul veto joga vagy a 0. év.

A modern történelemoktatás lényege, hogy „a diákok a forrásokból szerzett információkra alapozva fokról fokra maguk építik fel a tudásukat egy-egy fontos történelmi kérdéssel kapcsolatban” – írta Kojantiz egy tanulmányában még 2012-ben. Ehhez a források önmagukban nem elegendőek, teszi hozzá, nélkülözhetetlen, „hogy a diákok megkapják azokat a segítségeket, amelyek az önálló munkát valóban színvonalassá és eredményessé tehetik”. 

Hasonló alapelveket fogalmazott meg most is, valamint Borhegyi is a kísérleti könyv kapcsán. Az elv jó, és a könyvben nyomokban vannak is jelei annak, hogy törekedtek ebbe az irányba, ahogy – főleg az antik résznél – az érdeklődés felkeltésére, az érdekességre is. Németh sem azok közé a professzorok közé tartozik, akik szerint a tankönyv minőségét csak a benne foglalt állítások tudományos korszerűsége adja meg. Az említett nyilatkozatában ugyanis örömmel újságolta: „kitaláltunk egy olyan módszert, … [melynek] lényege, hogy adott egy történelmi vita, például, hogy Athénban mit fejlesszenek inkább, a flottát vagy a szárazföldi hadsereget? A diákok feladata, hogy csoportokat alkotva eljátsszák a két fél érvelését”. Nyilván tényleg azt hiszi, hogy a történelmi dramatikus játékot ők találták ki, pedig ilyenek még csak nem is a húsz éve megjelent AKG-kiadású tankönyvekben szerepeltek először; része volt ez régóta az oktatási hagyománynak, nagyjából a jezsuiták fellépése óta. Amit az új államkönyv hozzátesz – hogy a diákok a jelenetet vegyék mobilra – remek ötlet, de nehezen hihető, hogy egy ilyen feladat elvégzésekor ez ne merüljön fel a mobilfüggő tanulókban minden iskolában, külön-külön (ahogy a miénkben is), anélkül, hogy tudós bácsik felfedezték volna nekik… Ezzel együtt ezeket a törimozis feladatokat csak üdvözölni lehet.

A baj nem az, hogy Kojanitzék nem találnak ki új felfedeztető módszereket (talán már nem is nagyon lehet), hanem hogy a leghagyományosabb és legfontosabb diák-aktivitást, a források ismert módszerekkel történő feldolgozását is hanyagolták.

Ezek közül itt minden tipusból csak egy-egy példa bemutatására van hely.

A szöveges források közlésénél gyakori, hogy nemcsak megfelelő szempontok, kérdések nincsenek, de még a forrás dátuma sem szerepel (ami pedig elengedhetetlen kiindulópont). Szimptomatikus, hogy mikor a huszita taboriták radikális nézeteit egy mérsékelt, kelyhes forrás mutatja be, akkor az ebben rejlő forráskritikai lehetőség fel sem merül: a diáktól azt várják, hogy egy az egyben higgye el, amit a kelyhes a taboritáról állít, és nem kérdeznek rá, hogy a főurak kiirtását és a jogrend megszűntetését hirdető program ismertetése mennyiben vagy milyen irányban lehet netán túlzó.

Az elemzés témája lehet táblázat is. Az egyik például a különböző ókori időszakokban élt emberek „átlagéletkorát” adja meg (48), aminek alapján a diáknak arra is kell válaszolnia, hogy „miért haltak meg korábban a nők?” Pedig halandóságra legfeljebb a születéskor várható áltagos élettartam ismeretében lehet következtetni, hiszen az átlagéletkort egy adott pillanatban ugyanannyira befolyásolja a gyermekek, újszülöttek száma, mint a halandóság. Van ahol adatok értelmezhetetlenül szerepelnek, például a Lucullus gazdagságát szemléltetni hivatott pénzösszeg, érték nélkül (87).

A térképek-ábrák számos esetben szintén téves következtetésekre sarkallnak. Az ókori térképek topográfiája teljesen kusza. A középkori vármegye területét bemutató térképvázlat pedig csak azzal nem foglalkozik, amire jó lenne: a várbirtok és udvarbirtok bemutatásával a vármegye közigazgatási területén (176), de szerepel itt 7-10. századi térképen egy „koraszülött” Buda is. (116) Az egyetemek térképe arra enged következtetni, hogy a középkori egyetemek hatoda Magyarországon működött, ahol pedig valójában életképes egyetemet csak az újkorban alapítottak. (136. Különben az egyik magyar alapítási kísérlet helyét itt is sikerült egy másik településre katapultálni.)

Fontos forrás a kép, de a könyv, meghirdetett elveivel ellentétben, sok esetben csak illusztrációnak használja azt, annak is rosszul. A rengeteg anakronisztikus ábrázolás sokszor évszám nélkül szerepel, a diák azt hiheti, egykorú. Előfordul, hogy maga a tankönyvszerző vezet félre: Szent László hermájáról például (181) annyit árul el, hogy „szentté avatása (1192) után, valószínűleg III. Béla portréja alapján készült”. 1192-ben valóban III. Béla uralkodott, csakhogy a nyilvánvalóan késő gótikus remekműről egységes vélemény, hogy 15. századi (az eredeti fa ereklyetartó 1406-ban tűzvész áldozata lett). Más esetben jó az évszám, de szó és feladat, kérdés nélkül hagyja a képaláírás az ábrázoláson belüli anakronizmust, például egy 14. századi Géza-ábrázolás esetében, melyen a négyszáz évvel korábban élt fejedelemnek koronája és gótikus ruhája, felségjelvényei vannak. (173). Egy helyen a román és gótikus építészetet kell egybevetni, de csak gótikus épületek fotóit kapjuk hozzá. (139) Jelzésértékű, hogy még a címlapon is egy olyan szobor képe látható (a 19. századból) mely anakronisztikusan, Szent Koronával, kezében kettős kereszttel ábrázolja Szent Istvánt, és ez a könyvön belül sincs eldolgozva – a historizmus sok hasonló 19. századi alkotásához hasonlóan.

Internetes feladatok, digitális tananyag

Internetes feladatok is vannak, ami remek dolog: jó, ha a diákok otthon, vagy az órán akár telefonnal az interneten is megtanulnak adatokat, információkat keresni. De ehhez jó téma, szempontok és megoldható feladatok kellenek. Meghökkentő, hogy a mai Irán politikai viszonyairól kérdez az egyik netes feladat (123), egy másik annak webes kiderítésére buzdít, hogy „kinek a tanításait követi a mai zsidó vallás: Jézusét, vagy a farizeusokét?” (Akikről a forrásszövegből megtudjuk, hogy „Jézus átlátott álnokságukon” és képmutatásukon.) Nemcsak az a baj, hogy az utóbbi feladat megoldhatatlan, hanem az is, hogy egy zsidó diákot egyenesen sérthet is, a keresztényekben pedig előítéleteket erősíthet – nyilván a szerző szándékától függetlenül. Továbbá mindkét terület az interneten igen élénk szélsőjobbos aktivitás érdeklődésének középpontjában áll, oda „tanári kíséret” nélkül gyerekeket küldeni felelőtlenség. (Mind az „Irán” keresőszóra, mind a „zsidók farizeusok” kombinációra e sorok írásakor már a harmadik találat egy-egy szélsőjobboldali gyűlöletcikk. A „zsidók” szó beírására a „zsidók a közéletben” keresést javasolja a google, amire lapokon keresztül kizárólag szélsőségesen antiszemita portálok tucatjai jönnek elő.)

Az OFI vezetője egy korábbi tankönyvvitán azzal védekezett, hogy nem a papír tankönyv az igazán fontos információforrás a diáknak, ők a kísérleti tankönyvek készítésekor olyan anyagon dolgoznak, „ami átvezet a papíralapú tankönyvből a digitális tankönyvbe”.  Készültek is digitális kiegészítők, finoman szólva is vegyes színvonalon. Tucatjával található például külön elemként egy-egy apró régészeti lelet képe, ezekhez még a leltári szám és „a licensz betűkódja” (?) is olvasható. Csak egy valami nem: bármi diáknak érthető magyarázat arról, hogy egyáltalán mi látható a képen. Ezek után forrásfeldolgozáshoz való szempontot, feladatot vagy kérdést igazán naiv dolog lenne számon kérni… 

Van olyan videó anyag is, ami nem az OFI hanem az ún. zanza.tv (Eduweb Multimédia ZRt.) produkciója. Azt is csak üdvözölni lehet, hogy az órai munkába filmet is bevonnak. Ám a felhasználhatóság itt is kérdéses. Az egyetlen video, amit szúrópróba szerűen megtekintettünk a középkori városról szól, megfeledkezve annak lényegéről (a kiváltságokról menet közben, mellékesen esik szó, a városvezetés választásáról egyáltalán nem), a képeken keverednek a keleti és nyugati városok, „a városi népgyűlést” a bolognai egyetem előadótermét ábrázoló közismert kép illusztrálja, stb. De a legfőbb gond itt is, hogy nincs magához a videóhoz közvetlenül kapcsolódó feladat.

Vagyis hiányzott, hogy "a diákok megkapják azokat a segítségeket", amiket Kojanitz tanulmányában elengedhetetlennek tartott.

Beszéljünk végre a mérgekről is?

Még inkább ez a probléma a munkafüzet ominózus, novemberben botrányt kiváltó feladatával, mely a vitában szintén terítékre került. A feladathoz közölt hat szemelvény a finnugor (nyelv)rokonságról szól, ebből öt ellene, egy pedig mellette foglal állást. Az ellenző szerzők közül csak az egyik nyelvész, ő viszont álláspontjával a 19. század végén alul maradt a tudományos vitában. A többiek köztudottan dilettánsok, ketten (Bobula Ida és Kiszely István) a sumer-magyar és barguzini-petőfis honlapok sztárjai. Különös helyet foglal el ezek között a Trefort Ágoston miniszternek köztudottan tévesen tulajdonított kijelentés arról, hogy politikai okból elvárja a finnugor rokonság bizonyítását. E rokonság egyetlen őszinte híve egy 18. századi szerző, aki naiv érvekkel operál.

A vitában szót kért Herber Attila, aki bátran magára vállalta a szerzőséget, kijelentve, tudta hogy az idézett szövegek komolytalanok, de azokat órai feldolgozási alapanyagnak szánta. A védekezésének lényege ugyanaz volt, mint az OFI novemberi magyarázata: e szerint a feladat célja elősegíteni „a forráskritikai érzéket”, hogy a diákok „meg tudják különböztetni a tudományos és áltudományos nézeteket”, és hogy „felkészíti a tanulókat a megnövekedett információáradatból eredő új kihívásokra”. Erre azonban a feladat nem alkalmas.

Az ugyanis, részben lényegtelen jellemzők alapján, értékmentesen csoportosíttatta a szövegeket, aminek semmi köze a forráskritikához. Olyan, mintha kémiából azt a feladatot adnánk: „Csoportosítsd a vitaminokat az alábbi kategóriák szerint: fehér, könnyű, folyékony. A csoportosítandó vitaminok pedig: arzén, cián, higany." Mondhatnánk persze: örömteli, hogy egy feladat végre nem hallgatja el a mérgeket, hanem bátran beszél róluk, fejlesztve a méregfelismerést. De hazudnánk. Hisz a megoldás után az marad meg, hogy a higany vitamin.

Itt a sumer-magyar rokonító Bobula Ida szövegét például egy táblázatban „A magyar nép eredetének megállapításához a nyelvi érveken kívül másokat is használ” kategóriához kell beixelni. Ami a valódi tudósokra is szó szerint igaz. Kiszely szövege – mely szerint „Hunsdorfer” Pál (valójában persze Hunfalvy, de így gyűlölhetőbb), a hozzá nem értő csillagász Sajnovics János, továbbá németek alkották meg a finnugor származás gondolatát, hogy ártsanak a magyar nép büszkeségének – „A finnugor rokonságot a ’Habsburg-mítoszhoz’ köti, azt állítva, hogy a dinasztia érdeke volt elvenni magyarságunkat" kategóriához kapcsolható. Mármost a diákok honnan tudnák, hogy ezt a valós történelmi források cáfolják? Különben is elég sok rosszat hallottak arról a dinasztiáról, hogy hihetőnek tűnjön. Ezzel szemben Trefort soha nem mondott szavait „A finnugor rokonság állítását politikai okokhoz köti" (sic!) kategóriához kell sorolni. Ebből viszont minden diák megérti, hogy éppen Trefort az, aki nem tudományos, hanem politikai okból állítja, amit állít. Olyan kategória ugyanis nincs, hogy „A finnugor rokonság cáfolatát politikai okokhoz köti". Az egyetlen finnugor álláspontot képviselő Sajnovicsról azt tudják meg, hogy nem ért a nyelvészethez – és éppen Kiszelytől tudják, akiről viszont nem tudhatják meg, hogy maga sem hozzáértő, hanem természettudós (akinek hitelességét nem növeli, hogy 1500 oldalt tettek ki kártékony besúgójelentései a Kádár-korban). Ahogy Bobuláról sem derül ki, hogy soha nem végzett nyelvészeti tanulmányokat. Kiderül viszont Sajnovicsról – igazolva Kiszely állítását – hogy csak németek véleményére támaszkodik, állítása pedig a soványka „A finnugor rokonság/eredet mellett érvel" kategóriához sorolható. Vagyis ebben a feladatban csakis a finnugrászokat motiválja a „nem-tudomány”, a politika, és csak a finnugor rokonság hívére igaz, hogy hozzá nem értő.

A Heti Válasz egy cikke különös módon vette védelmébe a feladatot, mondván, hogy „kétségtelenül nincs odaírva, hogy melyik forrás milyen jellegű: kedves gyerekek, ők lennének a holdkórosok, ők az elavultak, ők meg a tudományosak. De erre való a pedagógus.” Hacsak úgy nem. Képzeljük akkor el a cikk modorában a pedagógus szerepét: „Mindenki elolvasta? Jó. Nos, gyerekek, akkor most elárulom nektek, minden pont fordítva van, mint ahogy ezekből a forrásokból kiokoskodtátok… Csendet kérek!... Nos, nézzétek, a helyzet úgy áll, hogy a munkafüzetet készítő bácsik rosszul tudják, Trefort ilyeneket nem mondott, a finnugor nyelvrokonságot pedig nem politikai okból találták ki a magyaroknak, hogy elnyomjanak minket, ahogy itt három szerzőtől is olvastátok, mert ezek a bácsik és nénik mind egytől egyig... khm… tévednek, nem szakmájuk a nyelvészet, csak betették ide nekünk, hogy én ezt elmondjam róluk. Igen, igen, higgyétek el nekem, istenbizony. Tessék, Dezsőke?! Hogy Sajnovics? No igen, valóban a magyar és lapp ember, ellentétben azzal amit ő állít, tényleg nem érti meg egymás beszédét, igazad van, de ő tudjátok nagyon régen élt, és ma a finnugor nyelvrokonság mellett nem is ez az érv. Hogy mi az érv? Hát elmondom. Csukjátok be a munkafüzetet!”

Vagyis a tanárnak itt nem a feladat szövegei és táblázata segítségével, hanem éppen ellenükre kell dolgoznia. Ennél még az is jobb lenne, ha csak ennyi lenne a munkafüzetben: „Kérdezd meg a tanárodat az áltudományos állításokról!”

Védhetetlennek látta a feladatot Sárközy Miklós iranista, a Károli Gáspár egyetem Ókortörténeti Tanszékének vezetője, akadémikus is, amikor Facebook kommentjében ezt írta: „Az akár figyelmetlenségből, akár felületességből, akár szándékos – a dilettáns alvilággal összekacsintó ingerből – elkövetett lépés … tovább fogja mélyíteni az őstörténeti hazugságok iránti érdeklődést, valamint további lelkes munkára fogja ösztönözni a tudatlanság vámszedőit (szittyabiznisz stb.) is.”

Természetesen azt senki nem vonta kétségbe, hogy ezekkel a badarságokkal foglalkozni kell az órán is. De legalábbis tévedés azt hinni, hogy ezt a kísérleti könyv teszi meg először, és hogy a kritikák a struccmagatartást kérték rajta számon. Hisz tárgyalta a témát például a kitiltott Dupcsik-Repárszky tankönyv is. E sorok írója pedig – aki a munkafüzet leghangosabb kritikusa volt – ezen a honlapon éppen ezekkel a hóbortosságokkal foglalkozik.

Légüres térben?

Németh professzor a vitában élénken gesztikulálva kiabálta a közönségnek: „Nem légüres térben élünk. … Van egy könyvesbolt, a Szkítia, ott egy teljes polc a magyarok etruszk eredetéről szól, egy másik polc a hun eredetről. … Egy tankönyvnek ezekre reflektálnia kell.”

Mintha ott a teremben nem tudta volna ezt mindenki, magától is. Viszont a professzor úr nem említette, hogy korántsem a magánkönyvesbolt-hálózat terjeszti leghatékonyabban a múltbolondériákat. Ennél nagyobb nyilvánosságot érnek el az állami fenntartású Duna TV történelmi ezotéria műsorai, a Hagyaték, az Agora és talán mások is. A legjelentősebb múltdelirálókat, így Bakay Kornélt és Szaniszló Ferencet ki is tüntette az új tankönyvek kiadója (igaz, egyiküktől az amerikai követség nyomására visszavették), és miközben a piacról leparancsolták a nívós versenytársakat, ott maradhattak a Bakay-vonalat képviselő Bánhegyi Ferenc könyvei. Itt egy kultuszminiszteri rangú államtitkár vonta kétségbe nyilvánosan a finnugor nyelvrokonságot, keverve különben genetikát és nyelvet, miniszter beszélt piros fenékpöttyökkel megpecsételt japán-magyar rokonságról, házelnök szónokolt arról, hogy Mohácsról a bankárok tehettek, kormánypárti képviselő ünnepi beszéde állíthatta minden következmény nélkül azt, hogy egyenesen a zsidó Rothschildok álltak az 1848-49-es császári-cári erők mögött. Ezek nem kisebb blődlik az etruszk-magyar rokonságnál, csak kártékonyabbak. Sőt maga a miniszterelnök is mániákusan rokonítja a magyarokat a hunokkal, legutóbb a kazahokkal is. Született egy Alaptörvény is, amelynek díszkiadásában egy történész a magyarok „keleti genetikus rokonainak” nevezi a tatárokat, törököket, az Alaptörvényt bevezető Hitvallás pedig felelősséghárító és történetietlen kinyilatkoztatást tesz a magyar 20. századról, amit azután államilag irányított „történelmi” kutató intézetekbe építettek, illetve bronzba öntöttek a Szabadság téren. Vagyis a kérdés az, hogy Németh professzor tud-e arról, hogy nem a Szkítia könyvesbolt, hanem az ő kiadójának tulajdonosa, a magyar állam áll a történelmi elbutítás élén? Vajon ismeri-e a történelmi kerettantervet, melynek alapján az ő könyvének folytatása születik, és tudja-e, milyen 20. századi narrációt vetít ez előre? Vagy netán légüres térben él?

Pedig szívesen hallanánk tőle: ha a kislányának egy olyan országban kell felnőnie, ahol így árad a múlthazugság, akkor nem áll jót magáért. Mert szerinte ez még annál is nagyobb botrány, mint hogy egy könyvben vétójoggal ruházták fel a consult!

Azt különben el kell ismerni, hogy Németh egy fél mondat erejéig most már őszintén sajnálta, hogy a Mozaik kiadó könyveit letarolta az állam (az övével). Sőt végig buzgón bólogatott, mikor valaki a tankönyvpiac felszámolását szidta. Ebből bárki kiolvashatta, hogy mennyire nem ért egyet azzal. Csak hát. A bólogatás keltette szellőből ugyan vihar is keletkezhet – valahol a másik féltekén, a pillangóhatás elmélete szerint. De itt, ebben az országban a befolyásos vezető értelmiségiek ilyen némán „kritikus” bólogatásaiból áll össze a szélcsend. Ebből épült a Kádár-rendszer is, csak éppen akkor itt voltak az oroszok. A történészek jelentős része – tisztelet a jelentős számú kivételnek, akiknek nevében többen szóltak az Oktatási Hálózat emlékezetes történészvitáján is – csendben végigbólogatta az összes kritikát, mely a történelemtudományi, örökségvédelmi és oktatási intézményrendszer szétverését kísérte.

Németh csak finoman utalva a tankönyvpiaci tarolásra kijelentette: „ez most így van, hozzuk ki a legjobbat”. Igazi, klasszikus Kádár-kori mondat, szinte bármilyen körülmények között lehet ismételgetni, és közben fokozatosan hátrálni. Meg, ha már így alakult, menet közben egyes állami megbízásokat elvállalni azért. Nagy kérdés, mit kell tennie a kormányzatnak a múlttal, az oktatással és a történészekkel, hogy már maguk a mondogatók is kínosnak érezzék?

Ha csak annyi a tudományunk, hogy „ez most így van”, akkor persze így is marad. És csak egyre ilyenebb lesz.

Lőrinc László

2015. április 7.

Az írás a szerző saját véleményét tükrözi.