Láng Benedek: Történetírás – a jó, a rossz és a relatív

 

A történész, tudatosan, egyetlen nyomot sem hanyagolhat el. Felfedezését, képzeletének al­kotását egy szigettengerben kell elhelyeznie. Ebben a szigettengerben nyilvánvalóan vannak szembetűnő nagyobb szigetek, amiként vannak kisebbek is, amelyek közt a történész könnye­dén elhajózik, sőt vannak nagy vízfelületek is, amelyeken igazán kiélheti a szenvedélyét.

George Duby

Amely fejezetből* megtudjuk, hogy történelmet számos módon lehet jól írni, mégsem lesz mindenki a tudományos akadémia tagja, aki történeteket ír. Szó esik még arról, a hábo­rúk szörnyűségeinek szükségszerű velejárója-e a népirtás, vajon a pápa és a középkori császárok valóban összeesküdtek-e a kronológia ellen, őrizte-e Leonardo da Vinci Krisz­tus leszármazottainak titkát, és megtanították-e repülni az embereket a földönkívüliek. Mindezen példákat pedig csak azért említjük, hogy megpróbáljunk szempontokat felállí­tani arra nézve, mikor mondhatjuk jogosan, hogy valaki rosszul művel egy tudományt.

Amikor egy különösen elfogult szerző múltat feldolgozó könyvét vagy egy rende­ző történelmi filmjét annak egyoldalúsága miatt kritika éri, a rendszeresen vissza­térő védekezés az, hogy de hát a posztmodern filozófusok szerint a múltról számos egyenrangú beszámoló írható, mindegyik szükségképpen töredékes és szubjektív, miért ne írhatnám meg én is a saját történetemet. Minden kor történetírása magán hordozza az adott kor jellegzetességeit, érvel a kommunista egyháztörténész, és a korábbi műveiben kisbetűvel írott istent következetesen nagybetűsre javítja.

Érdekes módon azonban a Magyar Tudományos Akadémia 2. osztálya vagy az egyetemek történelem tanszékei mégsem tárják szélesre kapuikat mindenki előtt, aki a múltról ír, hanem még egy doktori cím odaítéléséért is megkívánják, hogy a jelölt a történettudomány és általában a kutatás módszertani szabályaival tisztában legyen. Magyar őstörténettel foglalkozó konferenciákat pedig megle­hetős titokban szoktak már csak szervezni, mintha nem volnának kíváncsiak az önjelölt eredetkutatók egyenértékű történeteire. Elavult, pozitivista vaskalapos­ság ez, a posztmodern áramlatok figyelmen kívül hagyása, vagy a szakma jogos önvédelme a dilettánsokkal szemben? Egyáltalán kik azok a dilettánsok?

Egy fejezet erejéig most megfeledkezünk a természettudományokról, és egy olyan tudományos diszciplínát, a történettudományt vesszük górcső alá, amely kevésbé rendelkezik a „kemény” egzakt tudományokra jellemző szigo­rú vonásokkal. Ha a tudomány határait vizsgáljuk, akkor talán nem szerencsés kizárólag olyan tudományos területeket venni alapul, mint a csillagászat (az asztrológia esetén), az evolúcióbiológia (a kreacionizmussal szemben), vagy az elméleti fizika (a következő fejezetben vizsgált parapszichológia kontrasztja­ként). Ezeket a tudományágakat magas fokú szakmai konszenzus jellemzi mind a módszertan, mind az elméleti és fogalmi elköteleződések tekintetében, és a szakmai párbeszéd megértése, pláne lefolytatása szükségessé teszi egy erősen absztrakt és ezoterikus szaknyelv elsajátítását. De mi a helyzet a társadalom- és bölcsészettudományokkal, vagyis az úgynevezett „puha” tudományokkal? Itt általában kevésbé jellemző a szakmai egyetértés akár az alapkérdéseket, akár a módszereket és fogalmakat illetően, és a tudományos nyelvezet kevésbé kö­vethetetlen a köznyelv művelői számára, mint a természettudományok esetén. Azt várhatjuk tehát, hogy itt nehezebb demarkációs vonalat húzni, a határok kevésbé egyértelműek, és nincsenek igazán jó érvek az egyes megközelítések áltudományként való kirekesztésére.

Az alábbiakban három példát tekintve azt vizsgáljuk, hogy mely esetekben vezet sikerre, amikor egy történeti beszámoló az eltérő narratívák egyenértékű­ségével érvel, és mely esetekben utasít el a szakember szakmai érvekre hivat­kozva egy magyarázatot. Állásfoglalásunk a vitában így nehezen elkerülhető, de ne feledje az Olvasó, hogy továbbra sem akarunk igazságot szolgáltatni az áltudományosság konkrét eseteiben: célunk az eddigiektől eltérő esettanulmá­nyok ismertetése és az általános tanulságok levonása.

 

Holokauszttagadás

Az első példánk szándékosan provokatív. Az a kérdés, hogy volt-e a második világháború alatt tervszerű népirtás, amelynek során a náci hadigépezet 5 és 6 millió közti embert meggyilkolt, nem egyszerűen tudományos kérdés, hanem nagymér­tékben társadalmi is (több országban büntetik a holokauszttagadást, kiemelve a kérdést a tudományosan megválaszolandó kérdések sorából). Van-e vajon tudo­mányos vonzata a vitának, és a holokauszttagadás vagy revizionizmus a történeti relativizmus sokszor gyümölcsöző programjának terméke-e, vagy pedig puszta „rosszul művelt tudomány”?

A holokauszttagadók gyakran arra alapozzák érvelésüket, hogy kimutatják ellenfelük álláspontjának gyengeségeit. A II. világháborúban folytatott népir­tás számos részletéről nincsen végleges, soha meg nem másítható álláspontja a történelemtudománynak, valóban vannak kérdéses részletek, és a viták köré a szakemberek konferenciákat szerveznek. Pontosan ki és mennyiben tehető felelőssé, pontosan hányan estek áldozatul, pontosan hogyan működtek a gáz­kamrák, mi volt a holokauszt kiváltó oka, stb.? Amíg azonban az egyes állás­pontok mentén a korszakot kutató történészek különféle csoportokba szerve­ződnek, a szakmában arról teljes egyetértés van, hogy volt olyan szándékosan kitervelt – elsősorban származásra alapozott – genocídium, népirtás, amely 5 vagy 6 millió zsidó vagy cigány származású embert, homoszexuálist, értelmi fogyatékost és más kitaszított csoportokat – zömében gázkamrában – megölt. A holokauszttagadóknak igazuk van abban, hogy az erről szóló beszámoló nem tökéletes, a történészek belső – részleteket illető – vitáit azonban olyan véle­mény alátámasztására használják fel, amely ellentétes e történészek meggyőző­désével. Ez a holokauszttagadó metodológia egyik alapvető stratégiája: nem sa­ját álláspontjukat próbálják meg bizonyítani, hanem ellenfeleik gyenge pontjait igyekszenek célba venni. Így például gyakori témájuk a különféle szemtanúk beszámolóinak tagadhatatlan ellentmondásai. A revizionisták gyakran olyan idézetekkel is érvelnek, amelyek eredeti kontextusukból kiszakítva mást tűn­nek állítani, mint ahogy megfogalmazóik szánták. A történészek szerint egyes részkérdéseket illető szakmai vitákat összemosnak az egész jelenség megtör­téntére vonatkozó vitával, így például a holokauszt egyediségével kapcsolatos részben etikai, filozófiai vitában keresgélnek állításokat, amelyeket önkényesen kiragadnak saját álláspontjuk alátámasztására. Behatóan koncentrálnak azokra a részletekre, amelyeket nem ismerünk, és nem veszik figyelembe azt, amit vi­szont jól tudunk. Egy holokauszttagadó számára a nürnbergi perek vallomásai, amelyekben jó néhány náci vezető bevallotta, hogy tudott a népirtásról, eleve hiteltelen, azzal érvelnek, hogy a vallomások kényszer hatása alatt születtek. Azzal azonban már nem próbálkoznak, hogy erre pozitív bizonyítékokat is gyűjtsenek, a pereket túlélő, és később nyilvánvalóan kényszer nélkül nyilatko­zó náci politikusok vallomásait pedig figyelmen kívül hagyják. A lista még foly­tatható lenne: a történészek számos érvet hangoztatnak annak alátámasztására, hogy a holokauszttagadás nem marginális, de bátor tudomány, hanem rosszul művelt tudomány, áltudomány.

Nyilvánvalóan adódik például a kérdés, hogy ha nem volt holokauszt, akkor hova is tűnt mintegy hatmillió ember. Hát, elutaztak – hangzik a válasz – Szi­bériába, Izraelbe, Los Angelesbe stb. És miért nem találják őket a rokonaik? És mi a helyzet a koncentrációs táborokat felszabadító orosz és nyugati katonák tapasztalataival, a csonttá soványodott emberek látványával, amiről fénykép is készült? Ezzel az a helyzet, hogy a szövetségesek addig bombázták Németor­szág utánpótlási útvonalait, amíg a munkatáborokban élőket már nem lehetett rendesen táplálni. A felelősök tehát a másik oldalon vannak. Igaz persze, hogy nem szép dolog munkatáborba hurcolni embereket, de ez olyan szörnyűség, amely egy háborúban mindkét oldalon megesik.

A gyakorló történészeket azonban nem győzik meg ezek az ellenérvek, rendre tiltakoznak a holokauszttagadás ellen. De akkor miért írnak újra és újra ilyen könyveket a holokauszttagadók, ha a szaktudós véleményét szemlátomást nem tudják megváltoztatni? Legvalószínűbbnek az tűnik, érveik nem is a törté­nész közösségeknek szólnak, hanem a korszakról kevesebbet tudó nagyközön­ségnek. Hogy egy szakmabeli történész miért is nem hagyja magát meggyőzi a holokauszt kitalált voltáról, annak okát röviden úgy hívhatjuk, hogy a bizonyíté­kok konvergenciája. Azzal érvelnek, hogy a holokauszt nem egyetlen esemény, amelynek hitelességét egy zűrösnek bizonyuló forrás vagy ellentmondásosnak látszó beszámoló alááshatja, hanem sok ezer (millió!) esemény, amelyről renge­teg, egymástól nem függő evidencia maradt fenn. Köztük írott források (levelek, visszaemlékezések, számlák, ciklon-B-rendelések, vallomások, jegyzetek, náci vezetők beszédei), szemtanúk (túlélők, kápók, SS-őrök, a tábor mellett élő helyi lakosok, náci vezetők) beszámolói, fényképek (légi felvételek, a szövetségesek fényképei a felszabadításkor, a németek saját fényképei), fizikai bizonyítékok (a berobbantott gázkamrák maradványai, a haláltáborok barakkjai, kerítései) és demográfiai tények (hiányoznak az emberek).

A holokauszttagadók gyakran védekeznek azzal, amit összefoglalóan tör­ténelmi relativizmusnak hívunk. A 20. században számos gyakorló történész és történelemfilozófus hangsúlyozta, hogy a történész minden esetben és elkerül­hetetlenül válogat a rendelkezésére álló bizonyítékok között, egyeseket kitüntet, másokat zárójelbe tesz. Ezután sorba rendezi őket, megszerkeszti, majd történe­tet kerekít belőlük. Ez megannyi, koránt sem ártatlan lépés, amellyel a történész beleviszi saját személyiségét, háttértudását, elképzeléseit az elbeszélt történetbe, és amelyben felolvad az „objektivitás” hagyományos ideálja.

Ebből az következik, hogy sokféle elbeszélés lehet ugyanarról a múltról, a múlt ugyanis mindig arra válaszol, amit éppen kérdezünk tőle: különféle tör­ténészek mást kérdeznek, és más választ is kapnak. A 20. században például a hagyományos eseménytörténet helyett – más szóval a háborúk, a királyok, a miniszteri kabinetek története, és a „fontos” évszámok puszta kronológiája he­lyett, tehát mindazon dolgok helyett, amit egy mai középiskolásnak meg kell ta­nulnia, ha le akar érettségizni – sok történész új témák felé fordult, új kérdéseket tett fel, új szereplőket tüntetett ki, és új módszertant definiált. Kutatók korábban lényegtelennek tekintett témákkal kezdtek foglalkozni, a mindennapok történe­tével, a gyermekkorral, az őrülettel, a halállal, a nők történetével, a szokásoknak és gesztusoknak a történetével, karnevállal és orrfújással, egyszóval csupa olyan dologgal, ami a múlt embereinek létét alapjaiban meghatározta, de amiről mi már nem sokat tudunk. Ezek a kutatási irányok gyakran más módszert definiál­tak, mint a hagyományos eseménytörténet, sokszor más forrásokat is tüntettek ki, a történelmi tény fogalmát pedig alaposan idézőjelbe tették.

A történelmi beszámolók relativitásának teoretikusai azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy mindebből korántsem következik, hogy mindent lehet csi­nálni. Ugyan nincsen a múltnak egyetlen igaz és jó értelmezése, hanem úgy tűnik, több egyaránt jó beszámolót lehet egymás mellé tenni, de elrontott ér­telmezések, amelyeknek nincsen közük a múlthoz, azért továbbra is vannak. A holokauszttagadás – érvel például Hayden White – nem alternatív történet, ha­nem hagyományos, de elrontott eseménytörténet. Semmi radikális nincs a revi­zionisták érvelésében, metodológiájuk a legegyszerűbb történeti folyamatokon alapszik, nincs új kutatási technikájuk, kritikai eljárásuk. A tény fogalmának hasonló elvét vallják, mint kritikusaik, nem akarják újraírni a 20. század törté­nelmét, nem javasolnak új tartalmat, mint ahogyan például számos történész, aki az események helyett a hosszú időtartam alatt végbemenő változásokat, vagy a társadalmi struktúrákat vizsgálta, vagy aki eddig el nem fogadott sze­replőt – nőket, gyerekeket – tett meg a történelem főszereplőjének, vagy pedig aki a háborúban a közkatona perspektíváját próbálta megragadni. A revizionis­ták elméleti értelemben nem újítanak, csak egyetlen állítást tagadnak. A játék­szabályok azonban kötelezik a szakembert – mondják a szakemberek, és ezt szemlátomást a holokauszttagadók sem vitatják elméleti művekben. Még akkor is, ha elfogadjuk, hogy többféle módszerrel, többféle kérdésfeltevéssel fordul­hatok a múlthoz, ha egyszer már definiáltuk a játékszabályokat, azok korlátoz­nak minket, nem állíthatunk bármit. Lehet, hogy ilyen vagy olyan történetet is írhatunk a múlt egy szeletéről, de nem írhatunk bármilyet.

A holokauszttagadás nem annyira tudományos kérdés (nem szerveznek köré szakmai konferenciákat), hanem sokkal inkább pedagógiai. Az egyes or­szágokban érvényesülő jogi tiltás nem a kutatásra vonatkozik (senki nem kutat­ja a holokauszt nemlétét), hanem a revizionisták nézeteinek érvényesülésére. A revizionisták nem a szakembert kívánják meggyőzni, hanem a szélesebb ol­vasóközönséget, nem utolsó sorban egy politikailag aktivizálható réteget. A tét nem a tudomány által igaznak tartott tudás megváltoztatása, hanem egy ember­csoport meggyőzése.

A holokauszttagadás tehát egy adott tudományos tézist támad, miközben ér­vényesnek tekinti a tudomány művelésének szokásos szabályait. Érvelése nagy­mértékben negatív (tehát az ellenfél gyenge pontjait támadja, nem saját állás­pontját támogatja), és így a megszólított közönség nem a kérdésben kompetens szakma, hanem a kevésbé tájékozott laikusok. És ami rögtön „gyanússá” teszi a vállalkozást, az a háttérben meghúzódó motiváció: a náci népirtás problémája nem egyszerű tudományos ténykérdés, hanem vélhetőleg túlmutat a tárgyilago­san és semlegesen tárgyalható problémák körén, hiszen súlyos morális és ideo­lógiai vetületei vannak. Talán ez az, ami miatt sokaknak szakmai érvekre sincs szükségük ahhoz, hogy hiteltelenként elutasítsák azokat a nézeteket, amelyek a tudományosság leple alatt, legalábbis a látszat szerint, világnézeti üzenetet próbálnak legitimálni.

 

A kitalált középkor

A magyarul is kapható Kitalált középkor című bestseller szerzője, Heribert Illig, arra tett kísérletet, hogy bebizonyítsa, a középkor közel háromszáz éve, a 614 augusztusa és 911 szeptembere közti időszak valójában meg sem történt, utólag iktatták be a történelembe. Minderre XIII. Gergely pápa 1582-es naptárreform­ja alapján következtetett. Gergely idejében ugyanis a Julius Caesar által beve­zetett Julianus-naptár olyan eltérést mutatott a valódi időhöz, rendszeresen vis­szatérő csillagászati eseményekhez képest, hogy sürgősen be kellett avatkozni.  

Az alaposan előkészített naptárreform eredményeképp érvényre jutó és ma is használatos Gergely-naptárban már nem számítanak szökőévnek a 100-al oszt­ható évek, de a 400-al oszthatóak mégis. Ezzel a módosítással már egészen jól illeszkedésbe tudták hozni a naptári évet a csillagászati évvel. A probléma csak az volt, hogy valamiképpen a Julianus-naptár hibájából adódó eltérést is korrigálni kellett, ezért, bár csütörtökre péntek következett, az időszámításba beiktattak tíz napot, a naptár egyszerűen előreugrott egy kissé, és 1582. október 4. után mindjárt 15. következett. Na mármost a Caesar óta eltelt időszakban felgyülemlett eltérés valójában egy tizenhárom napos ugrást tett volna szükségessé, érvel Illig, az vi­szont, hogy csak tíz napot iktattak be, arra utal, hogy a pápa pontosan tisztában volt azzal, 300 évvel kevesebb idő telt el Caesar ideje óta, mint azt a történelem tanítja.

Arra a logikusan felmerülő kérdésre, hogy kit és mi vezet egy ilyen szokat­lan lépésre, Illig válasza az, hogy VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár, II. Szilveszter pápa (aki a mi István királyunknak koronát küldött) és tanítványa, III. Ottó német-római császár felelős a trükkért. Céljuk pedig az volt, hogy Nagy Károly személyében egy Ottó számára előnyös, hatalmas elő­döt kreáljanak, valamint az, hogy Ottó, akinek uralma így az ezredik év idejére esett, ezeréves uralkodóként tűnhessen fel.

Gondolkozzunk most el azon, mit is tudunk az említett 300 éves időszakról. Ekkorra esik a magyar honfoglalás, Mohamed élete, Nagy Károly uralkodása. Könnyen lehet, hogy ennél több így hirtelen – hacsak nem érdeklődünk kü­lönösen a történelem iránt – nem is jut eszünkbe. És éppen ezt használja ki Illig, összemosva az átlagember tájékozatlanságát a tudomány tudatlanságával. A korszak kutatói azonban meglehetősen sokat tudnak erről az időszakról, tudá­sukat pedig részben tárgyi emlékekre alapozzák (ezek Illig szerint egytől egyig hamisítványok), valamint írásos dokumentumokra. A történészeknek például van okuk arra, hogy ne lepődjenek meg a fent említett tíz napon, úgy gondolják, a 325-ben rendezett niceai zsinaton már korrigáltak három napnyi eltérést. Illig azonban nem fogadja el az érvelésüket, mondván, az nem közvetlen forráson alapszik.

A korszakra vonatkozó forrásokkal az a – valós – probléma adódik, hogy nagyon sok dokumentum (oklevél) későbbi másolatban maradt fenn (de ettől még hitelesnek tartják), sok más oklevél pedig tényleg hamisítvány. Az itá-liai langobárdokról fennmaradt hetven írásból tizennégy egykorú és hiteles, a többi pedig későbbi másolat, még ha sokszor az eredeti szándékokat tükröző interpoláció is. Gondoljunk viszont arra, hogy az Íliász se maradt fenn eredeti­ben, mégsem gondoljuk, hogy hamisítvány volna. Szent István magyar király oklevelei és törvényei is csak későbbi feljegyzésekből ismertek, de azért még nem akarjuk első királyunkat kitörölni a történelemből.

A középkorban valóban történtek hamisítások, és ezeket az Illig által kriti­zált történészek sokszor fel is tudják deríteni, az azonban már értelmezhetetlen a kutatók számára, hogy az egész kor az volna. Amivel érvelnek, az megint csak az evidenciák konvergenciája. Túl sok egymástól független jel (írott dokumen­tum, régészeti lelet, építészeti, művészeti alkotás stb.) utal arra, hogy a fenti időszak valóság volt. Aztán van itt egy praktikus probléma is: hogyan lehet le­vezényelni egy ilyen, egész Európára kiterjedő csalást? Egy olyan korban, ami­kor sem e-mail, sem mobiltelefon nem áll a kitervelők rendelkezésére, hogyan értesítik az akkori írásbeliség összes színhelyét, hogyan utasítanak több tucat uralkodói udvart és több száz kolostort a nélkül, hogy az utasításról írásos for­rások véletlenül ne maradjanak fenn? Illig szerint mintegy 350 kolostor kezdte el hamisítani a meg nem történt 300 év forrásait. De hogyan lehetett biztosítani az összhangot köztük? Miért van az, hogy létrehoznak komoly irodalmi mű­veket, jelentéktelen apátnévsorokat, de Nagy Károly udvartartásáról alig írnak valamit? Az elszigetelt és viszonylag alacsony műveltségű kolostorok hogyan tudtak kiemelkedő irodalmat – többek közt ófelnémet költeményeket – alkot­ni? Csupán a korszak már kiadásban megjelent forrásai több mint hetven vas­kos kötetre rúgnak, ehhez jönnek hozzá a kiadatlan kéziratok. Mindehhez még hozzá kellett igazítani a kitalált évszázadok előtti és utáni időszak forrásait is. Egy ilyen tömeges hamisításözön elvégezhető volna egyetlen hiba nélkül úgy, hogy nem marad fenn egyetlen árulkodó jel, egyetlen valódi forrás sem? Nem is beszélve arról, hogy az európai történelmet keresztbe lehet ellenőrizni más kultúrák kronológiájával, így a kínai és az arab történelem forrásaival, ahol erre a 300 évre vonatkozóan részletes forrásaink vannak – vajon ők is részt vettek a keresztény konspirációban? Vagy gondoljunk csak az asztrológia fejezetből ismert precessziós mozgásra: ha 300 évvel kevesebb telt el az ókori csillagászok adatainak rögzítése óta (konkrétan a precessziós mozgást kimutató Hipparkhosz óta), akkor egész egyszerűen máshol kellene tartania a földtengelynek a nagy körforgásban.

Illig stratégiája sok részletében emlékeztet a holokausztrevizionistákéra, még ha érvei nem sértik is oly sok ember érzéseit, emlékeit és tragédiáját. Illig elsősorban destruktív, a kritikáját felkeltő történetírás gyengeségeire hivatkozik, pozitív bizonyítékokkal nemigen szolgál. Pedig, ha egy történész komolyan venné Illig elméletét, igyekezne azonosítani a hamisító műhelyeket, dokumen­tálni a köztük lévő kapcsolatot, levelezést, kimutatni a koholt szövegeik formai egyezéseit, és más pozitív evidenciával alátámasztani az elméletet. Illig kira­gadott idézetekkel dolgozik, nem ritkán olyan középkorászoktól idézve, akik soha nem vennék komolyan a kitalált középkor elméletét. A szakma belső vi­táját használja ki, mintha az egyes kutatási témák körüli bizonytalanságok az ő hipotézisét valószínűsítenék.

Illig fél évenként jelentet meg egy könyvet, és minden művében sok ezer könyvre és cikkre hivatkozik. Talán sok történész van, aki nem sietne cáfolni, hogy a szakma művelői emberfeletti lények, sokat olvasnak és még többet ír­nak, de Illig teljesítménye mégiscsak túlzásnak tűnik. A Kitalált középkorban gyakorlatilag nincs forráshivatkozás. Miért is baj ez? A forráshivatkozások hiá­nya, amelynek súlyosságát minden történész azonnal belátja, nem biztos, hogy ugyanilyen végzetesnek hangzik egy mégoly művelt laikus számára. Hogyan lehet az, hogy egy, a történész számára ennyire fontos részlet jelentőségét a lai­kus nem feltétlenül látja át?

Ennek oka a középiskolai történelemoktatás jellegében rejlik (innen szedi ugyanis legtöbbünk történeti műveltségét): évszámokat, „tényeket”, objektív adatokat tanulunk, és teljesen rejtve marad, hogy minden, amit például a magyar történelemben az Árpád-korról tudunk, végeredményben nehezen olvasható, nehezen értelmezhető okleveleken található, nem csak, hogy latin nyelven, ha­nem olyan írással, rövidítésrendszerrel, amelynek kibogozásához speciális, ún. paleográfiai tudásra van szükség. Amit mi egyetlen koherens történetként olva­sunk, valójában rengeteg apró – sokszor bizonytalan – részlet történetté fűzése. 18 éves korunkra igen nagy ténytudással rendelkezünk, a történettudomány va­lódi műveléséről azonban szinte semmit nem tudunk meg. Ahogyan Galamb György történész fogalmaz: „A tankönyvírás és a »szakma« közötti szakadékról az árulkodik, hogy a középiskolai történelemoktatásban – tisztelet egy-két kísérleti prog­ramnak – a források elemzése háttérbe szorul, s föl sem merül a kérdés, mi módon keletkezik a történelmi ismeret. Nem csoda hát, hogy a történelem a laikus közönség számára főként lexikális ismeretek tárházaként jelenik meg, nem pedig a legkülönfélébb természetű források kritikája és egybeve­tése által megvalósuló újraértelmezés folyamataként, amelynek eredménye mindaz, amit a történelemről alkotott tudásnak nevezhetünk.”

Vagyis a történész dolga többnyire nem az, hogy jelentős „tényanyag” isme­retében dolgozza ki elméleteit, hanem hogy szakmai kompetenciái segítségével kihámozza a töredékes forrásokból mindazt, amit az oktatás és népszerűsítés már tényként fog bemutatni. Illig azonban megspórolja ezt a munkát – mint ahogy a tudományos műhelyek kapuján gyakran kopogtató önjelölt relativitás­elmélet-kritikusok vagy ősrobbanás-bírálók is általában másodlagos forrásokra és ismeretterjesztő irodalmakra támaszkodva fejtik ki elképzeléseiket, miközben fogalmuk sincs arról, hogy miben áll a kutatói tevékenység a laboratóriumban.

Végezetül érdemes megjegyezni, hogy Illig Németországon kívül csak hazánkban rendelkezik ismertséggel, ez pedig feltehetőleg nem független attól a szimpátiától, amelyet a hun–magyar rokonság gondolatát ápoló körökben kelt az elcsalt 300 év elmélete. Ha Illignek igaza van, akkor a magyarok nem 895-ben hanem 595-ben érkeztek a Kárpát-medencébe, és akkor tulajdonkép­pen akár hunok is lehetnek.

Úgy tűnik, megint nem szakmai kérdésről van szó, az elcsalt évszázadok hi­potézisének terjesztői nem tesznek kísérletet a szakma meggyőzésére (amíg pl. a parapszichológusok harcolnak a szakmai legitimációért), az érvek célpontja inkább a történelem terén közepes tájékozottságú, de a szakmában nem mindig bízó közvélemény. Ez a közvélemény minden bizonnyal kissé unalmas, bátortalan figuráknak tartja a történészeket, akik nem látnak át oly sok tudományterületet, mint Illig, de ha átlátnak is, óvakodnak attól, hogy ilyen merész hipotéziseket fogalmazzanak meg. A valóság ezzel szemben az – és erről a szélesebb publikum valóban keveset tud –, hogy a középkorral foglalkozó történészek egyáltalán nem tartózkodnak a különféle, néha egészen meglepő hamisításhipotézisektől, azonban, amikor a bizonyításra kerül a sor, más módszerekkel dolgoznak mint Illig, a felkutatott források alapján igyekszenek azzal érvelni, amit fentebb a bizonyítékok konvergenciájaként definiáltunk.

 

A da Vinci-kód

Dan Brown A da Vinci-kódja nem tudományos munka, nem is törekszik ma­gát ekképp beállítani. Miért provokál mégis tudományos jellegű vitát? A könyv „kultúrkrimi”, egy kétezer évet átölelő összeesküvés felgöngyölítése ürügyén cselekményszövésébe bevonja az európai és az Európán kívüli kultúra, vallás és okkultizmus történetét, többek közt Jézus kereszthalálát, Mária Magdolna me­nekülését, a gnosztikus evangéliumokat, a Szent Grál keresését, a Louvre kiál­lítótermeit, a keresztény egyházat, a templomos lovagrend történetét, a gótikus katedrálisok szerkezetét, a megégetett boszorkányokat, a Meroving uralkodók dinasztiáját, Leonardo da Vinci festményeit, Newton sírját és egy sor megfejtésre váró rejtjelezett üzenetet. Miközben a világméretű konspiráció részleteivel fiktív szereplők előadásában ismerkedünk meg, a könyv összességében azt sugallja, tu­dományos szempontból megállhat az elmélet, alkalmas tehát arra, hogy gyakorló történész elgondolkodjék rajta. Ezt a képet erősítik a regény szövegét megelőző oldalon található kijelentések (pl. „A műtárgyakról, épületekről, dokumentumok­ról és titkos szertartásokról szóló, a regényben szereplő ismertetések megfelel­nek a valóságnak.”), valamint Dan Brown és amerikai kiadója marketingfogása, melynek jegyében interjúikban úgy nyilatkoznak, a konspirációelmélet legalább­is lehet igaz. Márpedig a könyv eddig több tíz millió példányban kelt el, Tom Hanks főszereplésével megfilmesítették, hatására a történet ismeretanyagára építő számítógépes játékok kerültek fel a világhálóra, és számos további, az elméletet népszerűsítő írást publikáltak. Úgy tűnik, sok olvasó bibliai, történelmi és művé­szettörténeti ismereteit inkább A da Vinci-kódból meríti, mint magából a Bibliából és a mértékadó szakkönyvekből.

A regény cselekménye a lehető legjobb helyen kezdődik: a Louvre Nagy Galériájában, éjszaka lelövik Jacques Saunière kurátort. A gyilkossággal rö­videsen a főszereplőt, Robert Langdont, a Harvard „vallásos szimbológia” professzorát vádolják meg. A professzor a meggyilkolt kurátor unokájával, a kriptológus Sophie Neuveu-vel együtt menekülve és nyomozva igyekszik meg­fejteni, mi is állhat a bűntett hátterében. A regény során az egész világ kódok különös rendszerévé válik, hatszáz oldalon keresztül jelek, rejtvények és rejté­lyek meglehetősen izgalmas labirintusában bolyongunk, és művészettörténeti, „szimbológiai”, kriptológiai és történelmi elemzések révén lassan fény derül a titokra, amely valójában nem is egyetlen összeesküvés, hanem mindjárt kettő. Röviden: Jacques Saunière egy titkos társaság, a Sion-rend nagymestere volt, gyilkosa pedig egy ismert keresztény rend, az Opus Dei megbízásából tevé­kenykedik. A Sion-rend hatalmas titoknak van a birtokában, ennek őrzésére ala­pították 1099-ben Jeruzsálemben a templomos lovagrend háttérszervezeteként. E titkot gondozták illusztris nagymesterei, akik közt a történelem szinte minden rejtélyes és izgalmas figuráját megtaláljuk Nicolas Flameltől Botticellin, Leo­nardo da Vincin, Robert Fluddon, Robert Boyle-on és Isaac Newtonon keresztül Victor Hugóig és Jean Cocteau-ig. A titok pedig, amelyet az Opus Dei olyan fenyegetőnek lát, hogy ellenkonspirációval meg akarja semmisíteni, az, hogy a Dávid nemzetségéből, tehát királyi vérből eredő Jézus és Mária Magdolna, 198 A tudomány határai Benjámin leszármazottja, házasok voltak. Gyermekük is született, s tőlük szár­mazik a frank királyok dinasztiája, a Meroving-család, amely idővel áldoza­tul esett a titkot eltüntetni kívánó hivatalos egyház intrikáinak. Mégsem halt ki azonban: leszármazottaik köztünk élnek, a Sion-rend védelmében. Minderről a főszereplők a különc milliomostól, a grálkutató Leigh Teabingtől értesülnek.

De hogy jön a Grál a képbe? A szent Grál, amelynek fellelése az Artúr-mondakör lovagjainak rögeszméje volt, valójában nem egy tárgy, nem a Jézus vérét felfogó kehely, hanem – amint a szó etimológiája is mutatja: San graal, Sangreal, Sang real – királyi vér, Jézus és Mária leszármazottainak királyi nem­zetsége. Ehhez a fontos, de kissé absztrakt és mindenesetre kézzel nem fogható dologhoz járul valami tárgyszerűbb: a kereszthalál után Dél-Franciaországba menekült Mária Magdolna csontjait tartalmazó szarkofág. A Grál tehát nem csupán a királyi nemzetség jelképe, hanem Máriáé (aki az elmélet szerint bizo­nyos értelemben valóban a Krisztus vérét felfogó edény), és közvetve az elmúlt kétezer évben elnyomott női princípiumé is. A szent nőiség iránti tisztelet rejlik a Grál-titok őrzőinek megannyi alkotásában: a templomosok által építtetett kö­zépkori katedrálisok struktúrájában, da Vinci festményein, az olimpiai öt kari­kában és Walt Disney rajzfilmjeiben.

Nem csoda, hogy a keresztény egyház – mely az elmélet szerint Constanti­nus császár vezényletével puszta többségi szavazással döntött Jézus isten volta mellett Niceában – ellenérdekelt a titok napfényre kerülésében: nemcsak Jézus király és ember volta jelentene fenyegetést a keresztény dogmákra, hanem az az apokrif evangéliumokban megírt tény is, hogy Mária Magdolna sokkal több volt Jézus egy tanítványánál. Az egyház tehát a kanonizáció során megszabadult a ma gnosztikusnak nevezett evangéliumoktól, majd elnyomta a nőiség tisz­teletét, végül pedig fellépett a titok tudói ellen, és kegyetlenül felszámolta a templomos rendet, amely a Sion-rendjének leányszervezete, és így maga is a Grál-titok őrzője volt.

Dan Brown több nyilatkozatában utalt rá, hogy A da Vinci-kód megírása előtt beutazta regényének főbb helyszíneit, és kiterjedt történészi kutatómunkát végzett. Ez persze lehet igaz, semmi nem zárja ki, hogy önálló kutatást folytatott volna, ugyanakkor nem is utal rá semmi. A konspiráció elemei ugyanis mind egyenként, mind összefüggésükben több ízben megjelentek már nyomtatásban, és Brown a Leigh Teabing könyvtárában játszódó jelenetben – ahogyan egy iga­zi történész teszi a lábjegyzetekben – korrektül hivatkozik is forrásaira (356 és 366. old.). Ezek közt található néhány, a feminista tudomány területére tartozó, vitatott, de szakmai szempontból komoly mű, például Elaine Pagels Gnoszti­kus Evangéliuma, zömében azonban olyan könyvek, amelyek „bizonyítékai” és „eredményei” vitatottak a szakmában. Ide tartoznak Margaret Starbird – ön­magát katolikusként meghatározó szerző – művei (Az evangéliumok istennője: a szent nőiség visszaperlése, A nő az alabástrom kehellyel: Mária Magdaléna és a szent Grál), továbbá Lynn Picknett és Clive Prince könyve, A templomos összeesküvés: Krisztus igazi valójának titkos őrzői. Az utóbbi szerzőpárost más helyről is ismerhetjük, könyvet jelentettek meg a „Rudolf Hess-rejtély” megol­dásáról, a torinói lepelről (amelyen szerintük nem Krisztus arcának lenyomatát látjuk, hanem Leonardo da Vinci fényképét), a Csillagkapu összeesküvés című művük pedig az ufókról szól. A templomosokról írott „történelmi detektívmun­kájuk” megfelel a szent vérvonal összeesküvés kapcsán ismertetett történetnek: Jézus ember volt, a keresztre feszítést ő maga rendezte meg, de terve balul sült el: mielőtt élve leszedték volna, Longinus lándzsával oldalba döfte, feleségének, Máriának tehát menekülnie kellett, és így tovább a vérvonallal, a Grállal és a Sion-renddel napjainkig.

Dan Brown legfontosabb forrása azonban Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln könyve, Az abbé titka: szent vér, szent Grál, amely az össze­esküvés-elmélet legelső ismertetése. Brown ezúttal beszélő neveinek egyikével is elismeri adósságát: az egész konspirációt elmesélő milliomos neve, Leigh Teabing valójában a Leigh–Baigent szerzőpáros nevének anagrammája. Egé­szen jó vicc, amikor Leigh Teabing idézi a Leigh–Baigent-könyvet, és eredmé­nyeit kétesnek nevezi (367. old.). A Szent vér, szent Grál a maga módján kiváló mű, meglehetős találékonysággal kínál magyarázatot egyetlen, viszonylag ko­herens elmélet keretében az elmúlt kétezer év történetének a Kennedy-gyilkos­ságon kívül talán minden rejtélyére. Nem meglepő, hogy mind e könyv, mind leszármazottai – köztük elsősorban A da Vinci-kód – történelmi állításainak cá­folatára közel egy tucat könyv és számtalan cikk született Észak-Amerikában és Európában.

Mielőtt ismertetnénk a keresztény és nem keresztény történész szerzők szakmai elutasításának főbb pontjait, kritikáik legfőbb érveit, érdemes röviden kitérni arra, mennyiben érint a könyv olyan témákat, amelyekről az elmúlt évti­zedekben folytak szakmai viták.

A regény egyik fontos „üzenete” a történelem folyamán a kereszténység által elnyomott női princípium visszaperlése. Amellett, hogy ez jó marketingfo­gásnak bizonyult a női olvasók megszólításában, bizonyos mértékű igazság is rejlik abban a feminista történettudomány által gyakran hangsúlyozott tényben, hogy Európa elmúlt kétezer évének keresztény kultúrája, vallása és tudománya férfiközpontú volt, és az emberi lét feminin oldala a keresztény kultúrkörben viszonylag el volt nyomva.

Dan Brownnak abban is igaza van, hogy a kánonba be nem került alternatív evangéliumokból olyan üzenet is kiolvasható, ami a Bibliából nem. Bár nem nyolcvan, csak valamivel több, mint harminc gnosztikus evangéliumról tudunk, s bár ezek (nagy része) nem a holt-tengeri tekercsekben (amelyben Krisztusról és a gnoszticizmusról egyáltalán nem is esik szó), hanem a Nag Hammad-i leletben kerültek elő, nem 1950-ben, hanem ’45-ben, s messze nem támasztják alá oly mértékben Dan Brown érveit, amint ő sugallja, bizonyos mértékig ol­vashatók úgy (különösen Fülöp evangéliuma, valamint az egyébként 1896-ban Kairóban előkerült Mária evangéliuma), mintha arra utalnának, hogy Mária szerepe Krisztus tanítványai közt jelentősebb volt, mint a későbbi tradíció tartja. Modern feminista bibliakutatók (Karen King, Elizabeth Schüssler Fiorenza), akik a vérvonalelméletnek természetesen nem hívei, érveket hoznak fel amel­lett, hogy Mária, még ha nem tekintjük is rögtön Jézus házastársának, a kezdeti egyházban fontos szerepet tölthetett be, akár mint Péter riválisa. A gnosztikus evangéliumokat persze a bibliakutatás a kanonikus evangéliumoknál későbbről keltezi, de kétségtelen, hogy egyesek (pl. Tamás evangéliuma) korábbra datálá­sa körül valóban folynak viták.

Bibliakutatók köreiben valóban tudományos vita tárgya, hogy vajon Jézus házasember volt-e. Akik Jézust szigorúan mint történelmi személyiséget tekin­tik, amellett érvelnek, hogy a cölibátus nem tartozott a zsidó vallás szorgalmazott erényei közé, abban a korban egy Jézushoz hasonlatos tanító általában megnő­sült. A keresztény tudósok zöme azonban – érthető okokból – azt hangsúlyoz­za, hogy a Bibliában nem maradt volna említetlenül, ha Jézusnak felesége lett volna. A cölibátus sem volt ismeretlen a kultúrkörben, amint azt éppen Kumrán közössége példázza. Továbbá, amint ugyanezek a keresztény kutatók kiemelik, még ha házas volt is Krisztus, ez isteni mivoltából mit sem von le.

Körülbelül ennyiben foglalhatók össze Brown azon állításai, amelyek kap­csolatban vannak a történész szakma belső vitáival. A szerző azonban tesz egy sor olyan állítást, amelyet a történészek megalapozatlannak tartanak.

Brown szerint például Jézus isten voltának tanítása pusztán a niceai zsi­nattal (325) kezdődött, és Constantinus parancsára megsemmisítették az em­ber voltát jobban hangsúlyozó gnosztikus evangéliumokat. Ezzel szemben a történettudomány forrásai szerint Jézus isten volta már a Niceát megelőző szer­zőknél is központi téma volt, amelyért sokan még a kínhalált is vállalták. Nehéz elképzelni, hogy a keresztény közösségeket ne sokkolta volna, ha vallásuk dog­matikájában ilyen gyökeres változást konstatálnak. A niceai zsinat valóban fog­lalkozott krisztológiai kérdésekkel, ugyanis Jézus isten és ember volta egyaránt elterjedt nézet volt a korban, és valóban állást foglalt az isteni lényeg mellett, ugyanakkor az emberi lényeget sem zárta ki. Krisztus teljes isteni és egyben teljes emberi természetét a khalkedóni zsinat (451) mondta ki.

Dan Brown sokszor még olyan tényeket is rosszul állít, amelyekre a forrá­sául választott munkák még helyesen hivatkoztak. Az olimpiát nem nyolcéven­ként rendezték Aphrodité tiszteletére, hanem négyévenként Zeuszéra. A Vénusz valóban ötszöget jár be az égbolton, de csak jóindulatú közelítésben, és perió­dusa független az olimpiai játékok gyakoriságától, amelyeknek pedig semmi közük sincs bármiféle istennő tiszteletéhez. A Merovingok nem megalapították Párizst, legfeljebb székhelyükül választották az akkorra már hétszáz éves múltra visszatekintő települést.

Brown teljesen anakronisztikusan Vatikánként hivatkozik a pápai udvarra, annak ellenére, hogy a pápák székhelye csak a legutóbbi időkben lett a vatikáni palota. A középkorban többnyire a Lateránból kormányozták a kereszténysé­get, ha egyáltalán Rómában voltak, mert a Brown által leginkább tárgyalt XIV. század jelentős részében tudvalevőleg éppen Avignonban székeltek a pápák. A VII. században „a Vatikán orgyilkosairól” beszélni már csak azért is egészen ér­telmezhetetlen, mert a terület ekkoriban még a városfalakon is kívül eső kietlen dombos terület volt.

Az inkvizíció nemigen égethetett meg ötmillió nőt boszorkányként, mert akkor a nyugati kultúra kipusztult volna. Az inkvizíció 1450 és 1750 közti áldo­zatainak legmagasabb becsült számai 40 és 50 000 közé esnek, de az áldozatok nem mind nők voltak, és nem mindet égették meg.

Brown elméletének fontos része, hogy megfelelteti Mária Magdolnát Bethaniai Máriának (Lázár és Márta testvérének), és kész ténynek veszi az így egyesített Mária provence-i emigrációját. Dél-Franciaországban valóban ápol­ják Mária kultuszát, a helyi templomokban őrzött relikviáit pedig nagy tisztelet övezi. Ahhoz azonban, hogy Brown elméletének hitelt adjunk, el kell tekinte­nünk attól, hogy az ereklyék ottlétéről a XIII. századot megelőzően nincs forrá­sunk, a Mária helyi útjairól szóló történetek pedig a IX. századból származnak. Ami pedig a két Mária azonosságát illeti, a nyugati kereszténység Nagy Szent 202 A tudomány határai

Gergely pápa óta egy véleményen van Dan Brownnal, a keleti egyház azonban két személynek tartja őket, külön is ünnepli nevük napját.

Brown „Sang real” etimológiája egyáltalán nem tűnik meggyőzőnek a nyelvtörténészek számára. A különös sangreal terminus először csak a XV. szá­zadban bukkan fel Thomas Mallory La Morte d’Arthurjában, a nyelvészettudo­mány etimológiai kutatásai pedig egyébként is ritkán indulnak ki abból, mely szavak tűnnek ma hasonlónak egymáshoz. Ez inkább az amatőr őstörténészek eszköztárába tartozik (vö. Nabukodonozor – Nebolondozzonazúr).

A templomosok aligha kódolhatták a női princípiumokat a gótikus temp­lomok architektúrájába, mert alapvetően harcoló alakulat voltak, és bár bankárkodással például foglalkoztak, katedrálisokat nemigen rendeltek meg (ezeket inkább püspökök megbízásából építették). A Brown által a női test intim részeiként azonosított építészeti jellegzetességek nagyrészt már a templomosok idejét alaposan megelőző román kori építészetben is megfigyelhetők voltak, amely pedig a római bazilikákra alapozott. Ha a katedrális valóban a női test, s portálja a női nemi szerv anatómiáját mintázza (Brown még valami clitorisfélét is talál a kapu felett), főhajója pedig a méh iránti tisztelet jele, akkor mi lehet a kereszthajó?

A templomos rendet nem V. Kelemen pápa számolta fel, hanem Szép Fü­löp francia király, aki a francia pápát eszközként használta. Már csak ezért sem szórhatta a megégetett lovagok hamvait az Avignonban székelő Kelemen a Tiberisbe. Bár a rendet valóban megszüntették, a lovagok közül csak mintegy 120 szenvedett tűzhalált (köztük Jacques de Molay, a rend nagymestere), és Franciaországon kívül nem volt jellemző, hogy megkínozták volna őket.

Leonardo da Vinci sok szempontból rejtélyes és izgalmas jelenség, de sem­mi nem utal arra, hogy bármilyen rendnek nagymestere lett volna. Az Utolsó vacsorán Krisztushoz legközelebb ülő személy a művészettörténészek szerint nem annyira Mária, mint inkább János, akit Leonardo hagyományosan szakál­latlanul és meglehetősen nőiesen festett meg. Ha mégis Mária volna, akkor az asztal körül csak tizenegy tanítvány lenne jelen, s azt kérdezhetnénk, hova tűnt János. Azon sem érdemes meglepődni, hogy a kehely nem található az asztalon (Brown ebből következtetett arra, hogy a kehely valójában Mária), ugyanis a művész a képen azt a János evangéliumbeli jelenetet dramatizálja, amelyen a megváltó bejelenti, a tanítványok egyike el fogja árulni őt. Kehelyről ebben a szövegrészben pedig nem esik szó. Bár Brown azt állítja, sevillai művészeti tanulmányai során jutott ilyen konklúziókra, mégis szinte egy az egyben idézi a Templar Revelation állításait. Művészettörténész diákhoz nem méltó, hogy Brownnak szemlátomást fogalma sincs arról: a Sziklás Madonna, amelyet Sophie a Louvre faláról levéve pajzsként használ, és térdét a vászonnak feszítve elszakításával fenyegetőzik, valójában fára van festve.

Az Opus Dei valóban létezik, de a katolikus egyház szervezetén belül. Alapítóját nemrég kanonizálta a pápa. Az Opus Dei tényleg konzervativizmusáról – többek közt a tagok önsanyargatásáról – vált hírhedtté, de az már inkább a pletykák területére tartozik, hogy a rendet felelősség terhelné I. János Pál rejtélyes haláláért vagy a vatikáni bankbotrányért. A szervezet vezetőit érthető mó­don nem tette boldoggá, ahogyan Brown ábrázolta őket.

A Sion-rend ugyancsak valóban létezik, de nem 1099-ben alapították Jeruzsálemben, hanem 1956-ban, vagy azt kevéssel megelőzően Franciaországban. Alapítója, Pierre Plantard korábban több szabadkőműves-ellenes és antiszemita szervezet tagja volt, a második világháborúban a vichy-i kormánynak igyeke­zett felajánlani szolgálatait (minden jel szerint hiába). Azokat a Bibliothèque Nationale-ban elhelyezett „dokumentumokat”, amelyekből Leigh, Baigent és Lincoln nagy fáradsággal felgöngyölítette a vérvonal titkát, minden bizonnyal maga Plantard helyezte el. Ha figyelmesen olvassuk a Szent vér, szent Grált, Plantard motívumaira is fény derül: a titkos vérvonal manapság több családban él tovább, a Stuart, a St-Claire és – milyen meglepő – a Plantard nemzetségben. Egyszóval a masszívan szélsőjobboldali Pierre Plantard „de Saint-Claire” való­jában a Meroving uralkodók leszármazottja, és mint ilyen, jogos aspiráns a fran­cia trónra. Legitimitását csak erősíti, hogy ezenkívül még Krisztus és Mária le­származottja is, nem is beszélve Dávidról és Benjáminról. Brown persze csupán annyit használ fel a Sion-rend önmítoszából, amennyi regényéhez szükséges, átveszi a nagymesterek névsorát, a vérvonal rejtélyét, de a rend politikai céljai­val már nem terheli történetét. Ehelyett, a Templar Revelationhöz hasonlóan, a női princípium titkos tisztelőiként mutatja be a rend tagjait – ebből a könyvből meg azt hagyja el, hogy Jézus és Mária házasságon kívül élő szexpartnerek vol­tak, akik Ízisz erotikus misztériumaiba nyertek beavatást.

Bár nem tekinthető szakmai hibának, mégis jellemző forráskritikájára és ténykezelésére – és nem kis részben oka a szakmai felháborodásnak – aho­gyan Dan Brown a kutatómunkát végző tudóst ábrázolja. Először is nincsen szimbológia a Harvardon, bármit jelentsen is ez a szó. Másrészt általában nem nevezzük tudományos igényű kutatásnak azt, amikor valaki kizárólag XX. szá­zadban megjelent másodlagos irodalmat kapkod le önkényesen a polcról, és

mindent összefüggésbe hoz, ami hasonlónak tűnik. Egyébként sem valószínű, hogy van olyan tudós, aki ismer minden késő antik közel-keleti nyelvet.

Gondolkozzunk azonban el egy pillanatra azon, hogy mennyire meggyőző­ek ezek az ellenvetések az átlagember számára! Azon történelmi hivatkozások, amelyekre az elutasítás épít valóban részét képezik-e a művelt átlagember hát­térismereteinek? Valóban meggyőzőek ezek az érvek, vagy csak akkor tűnnek meggyőzőnek, ha előzetesen elfogadjuk a történettudomány játékszabályait, és bízunk abban, hogy a szakemberek nem tévesztenek meg minket? És mi a helyzet, ha azt feltételezzük, hogy ők is részesei a mindenkit átverő összees­küvésnek? Vagy hogy talán nem szándékosan, hanem tudtukon kívül váltak a vérvonal titkát elleplező egyház eszközévé?

Meg tudunk-e nevezni olyan érveket, amelyek egy külső – a történész szak­ma tényeit és módszereit nem kitüntető – szemlélő számára is meggyőzőek le­hetnek?

Az egyik ilyen lehetséges érv, a vérvonaltörténet belső következetlensége. A titok megőrzésére felesküdött Sion-rend tagjai és nagymesterei ugyanis lépten nyomon olyan jeleket hagynak hátra, amelyek Langdont és Sophie Neuveu-t a megfejtéshez vezetik. A királyi vérségről és a titkos nőiségről a legtöbb kulcsot Leonardo da Vinci festményei, Az utolsó vacsora, a Mona Lisa és a Szik­lás Madonna kínálják. Hogy van az, hogy éppen azok fecsegnek a legtöbbet, akiknek a titok elleplezése volna a feladatuk? Egy elméletrendszer inkoherenciája persze nem idegen az elfogadott tudománytól sem, bonyolult fizikai magyarázóelméletekkel is megesett már, hogy belső ellentmondást tartalmaztak, egy ilyen – szerkezetileg – egyszerű magyarázó történetben azonban különös ez a következetlenség. Hasonló következetlenség rejlik A da Vinci-kód kutatási módszertanában. A szerző hisz abban, hogy a világon minden jel utal valami további szimbólumra, minden szöveg mélyebb üzenetet rejt – kivéve éppen Jézus és Mária bibliai kapcsolatát, mert annak szemlátomást semmiféle metaforikus, misztikus vagy szimbolikus tartalmát nem hajlandó elfogadni, kizárólag szexu­ális értelmezését tartja lehetségesnek.

A második ellenérv lehet, hogy összeesküvés-elmélettel állunk szemben, amelynek éppen az a legfőbb tulajdonsága, hogy minden bizonyítja és semmi nem cáfolja (lásd a keretes írást). Akik dönthetnének ugyanis az igazságáról, ne­vezetesen a történész szakma művelői, maguk is vádolhatók a megtévesztésben való bűnrészességgel. Így pedig elvileg is kizáratik minden lehetséges cáfolat. Végül pedig vegyük észre, hogy a vérvonal elmélet szószólói nem próbálkoznak azzal, hogy meggyőződésük igazságáról meggyőzzék a szakmát, például egy konferencián. Kizárólag arra koncentrálnak, hogy a könyvpiacon arassanak sikert, hallgatóságuk pedig a több-kevesebb műveltséggel rendelkező közvélemény legyen. A nagyközönség pedig – mivel viszonylag kevés közvetlen tapasztalattal rendelkezik a történész szakmáról, ahogyan láttuk, részben maga a szakma, és a középfokú oktatás hibájából – a valódi tudományt unalmasabbnak és szürkébbnek látja, mint amilyen valójában, és a feltehetően azt gondolja, a konspirációt tagadó és kissé poros történész talán csak nem elég merész, hogy efféle izgalmas hamisítást tételezzen fel. Pedig valójában a történelemtudomány bővelkedik a hamisítás- és összeesküvés-elméletekben, még ha ezek rendsze­rint kisebb volumenűek is: értelmes szakmai viták folytak Abélard és Héloïse levelezése, a tihanyi apátság alapítólevele, vagy a székely rovásírás hamisított volta – vagy legalábbis az általánosan véltnél későbbi keletkezése – körül. Igaz azonban, hogy ezek a viták nem alkalmasak arra, hogy köréjük klubok szerve­ződjenek, vagy, hogy mágikus tartalmukat titkos társaságok a praktikum szintjére emeljék. Mindez pedig – mint ahogyan ebben a fejezetben minden esettanulmány – végeredményben a szakma és a tágabb publikum kapcsolatának bonyolult és kölcsönös félreértésekkel terhelt kapcsolatával van kapcsolatban, egy olyan problémával, amelyet a 12. fejezetben fogunk részletesebben megvizsgálni.

 

Däniken és a földönkívüliek

Erich von Däniken álláspontja szerint a Földön található számos rejtélyes ere­detű dolog, rajz, térkép, felirat, piramis, gigantikus földbe vájt rajzolat, kőépít­mény és szobor arra utal, hogy valaha az ősidőkben (40000–10000 évvel ezelőtt) földönkívüliek látogatták meg a földi népességet. Nászra léptek az itteni nőkkel, és e nász leszármazottai a Homo sapiens faj tagjai. A földönkívüliek, az ősi űr­utazók megtanították repülni az itt élőket, akik ezek után a levegőbe emelked­tek, majd visszaereszkedve létrehozták a fent említett térképszerű vonalakat (pl. a Nasca-fennsík rejtélyes, csak a levegőből nézve értelmes rajzait) és építményeket (Stonehenge, húsvét-szigeti szobrok stb.). A rajzokon nem csak „légi felvételeket” látunk, hanem a földönkívüliek űrhajóit is, sőt magukat az intelligens, de másik világból való lényeket is. Ez az ősi repülési képesség, valamint a földönkívüli űrutazóktól kapott tudás tette lehetővé a különösen fejlett sumer csillagászati is­mereteket. Az idegen lényekkel való kapcsolatra utal végül megannyi vallásos alapszöveg, mert a régiek emlékezetében e lények mint istenek maradtak fenn. Ezékiel Ószövetség-beli látomásai így valójában egy leszálló űrhajó leírásaként is értelmezhetőek. Däniken számos nagy sikerű könyvben dolgozza ki elméletét, amelynek itt csak egy igen kivonatolt változatát adtuk. A szerző egyik alapérve, hogy a múlt kiemelkedő technikai alkotásai lehetetlenek lettek volna valamifé­le külső segítség nélkül. Ha pedig így állunk, magyarázat után kell néznünk. A dänikeni magyarázat pedig – legalábbis logikailag – lehetséges.

Bár Dänikennel szemben gyakran felhozzák, hogy már tinédzserként meg­gyűlt a baja a törvénnyel, később adócsalás, hűtlen kezelés és egyebek miatt több évig ült börtönben, valamint, hogy időnként plágiumvádakkal is szembe kell néznie – Däniken egyébként mindebben az ellene folyó összeesküvés jeleit fedezi fel –, fontos leszögeznünk, hogy ezek az érvek semmivel sem erőseb­bek, mint a második fejezetben említett esetben, ahol az alternatív gyógyászatot egyetlen pártolójának kétes erkölcse volt hivatott nevetségessé tenni. Az érve­léstechnika az ilyen stratégiát ad hominem érvelésnek hívja, amely ahelyett, hogy egy álláspont tarthatóságát szakmai érvekkel cáfolná, az érvelő szavahihe­tőségét vagy megbízhatóságát igyekszik rombolni. Egy álláspont mellett érvelő erkölcsének, okosságának, előéletének vagy bármi effélének azonban semmi köze nincsen ahhoz, hogy maga az álláspont komolyan vehető-e. Nézzünk tehát olyan ellenérveket, amelyek nem Dänikent, hanem az elméletét támadják.

Az első probléma a dänikeni hipotézissel az, mondják a kritikusok, hogy nemigen lehet elképzelni olyan bizonyítékot, amelynek fennállása esetén a szer­ző legalábbis felülbírálná az elméletét. Ez a kritika nem feltétlenül azt várja a hipotézis kiagyalójától, hogy egyetlen cáfoló tapasztalat vagy úgynevezett dön­tő kísérlet hatására vesse el az elméletét, a tudományfilozófia 20. századi törté­netéből tudjuk jól, hogy ilyet a tudomány sem szeret tenni (ehhez lásd a döntő kísérletről szóló keretes szöveget a 6. fejezetben), az viszont különös helyzetbe hoz egy feltételezést, ha az égvilágon semmi nem tudja cáfolni, és minden bizo­nyítja. Ez pedig az összeesküvés-elméletek sajátja. A következő probléma a „lehetségesség” értelmezése körül adódik. Ha a dänikeni elmélet erénye, hogy elképzelhető, akkor komolyan is kell vennünk, de csak annyira, mint azt a végtelen számú konkurens elméletet, amelyet mellé tehetünk, és amely ugyanennyire lehetséges. Däniken szerint a régi emberek a földönkívüli-ektől ta­nultak repülni, majd megrajzolták a térképeket, rajzokat, vonalakat és kidolgozták a magas szintű csillagászatukat. Na de az is lehet, hogy egyszerűen csak a régi em­berek, akik nem tudtak repülni, megrajzolták a térképeket, rajzokat, vonalakat és kidolgozták a magas szintű csillagászatukat (a tudomány nagyjából így gondolja). Vagy a régi emberek, akik maguktól megtanultak repülni, megrajzolták a térké­peket, rajzokat, vonalakat és kidolgozták a magas szintű csillagászatukat. Vagy a földönkívüliek, akik tudtak repülni, megrajzolták a térképeket, rajzokat, vonalakat és kidolgozták a magas szintű csillagászatot, és hozzá se szóltak a régi emberekhez. Vagy pedig a spagettiszörny a felelős mindenért. Ezek az elméletek mind lehetsé­gesek, nehéz belátni, miért volna éppen Dänikené a leginkább meggyőző. Kicsit szikárabban megfogalmazva – ha egy elméletet azzal védünk, hogy „lehetséges”, akkor, mivel potenciálisan végtelen számú hasonlóan lehetséges elméletet tudunk ugyanazon jelenségek magyarázatára létrehozni, mindegyik valószínűsége tart a nullához. Egy elmélet elfogadásának így nem lehet feltétele az, hogy az „lehetsé­ges”! Hogy komoly alternatívaként tekintsünk rá, „valószínűnek” is kell lennie.

Däniken üzletember és showman, 26 könyve több mint 20 nyelven jelent meg, neve széles körben ismert. Bár rendre sajnálkozik felette, hogy a tudo­mány nem fogadja el a földönkívüli űrhajósok elméletét, leginkább mégiscsak a nagyközönséget kívánja meghódítani. Bár tagadja az evolúció elméletét, az őstörténet, a sumerológia, az egyiptológia, a tudománytörténet és még egy pár diszciplína alapvető állításait, nem definiál olyan új, interdiszciplináris módszer­tant, amely meggyőzővé tenné eredményeit. Módszertana e helyett az ismert té­nyekből építkező egyszerű kombinálás, az alternatív magyarázatok és cáfolatok figyelmen kívül hagyása. Fő érve – akárcsak Illignek – hogy a tudomány azért nem fogadja be állítását, mert a sok szaktudós közt egy sincs, aki felül tudna emelkedni a saját szakterületén, és rálátna egyszerre több diszciplínára. Ez pe­dig az interdiszciplináris kutatások mostani népszerűségét ismerve meglehető­sen furcsa állításnak tűnik.

Képzeljük el, hogy egyszer kiderül, valóban léteznek földönkívüli lények, és a mostanság ufókra vonatkozó „tapasztalatok” egy része valóban az, ami­nek tartják. Tegyük fel, hogy intelligens földönkívüliek adatgyűjtés, ismerkedés vagy akár háborúskodás céljából valóban meglátogatják bolygónkat időnként. Ebben az esetben a most kétes státuszú, és sokak szemében nyilvánvalóan áltu­dományos ufológia igazi tudománnyá válik. A dänikeni elmélet tudományossága azonban nem következik ebből, továbbra sem fogják a biológusok feltételez­ni, hogy a földönkívüliektől származunk, vagy az őstörténészek, hogy minden nagyméretű ősi építményt bolygóközi asztronauták építettek volna.  

Szemben a legtöbb, a könyvünkben vizsgált vitatott területtel, Däniken el­mélete, csakúgy mint Illig teóriája, nem egy szűkebb vagy tágabb hagyomány eretnek elképzeléseinek foglalata, hanem egyetlen ember agyszüleménye (ami­hez persze – szintén laikus – követők is csatlakoznak). Ebben persze önmagában semmi kivetni való nincs: a tudomány történetéből is hozhatunk példákat olyan esetekre, amikor egy kiemelkedő gondolkodó nézetei szembementek a tudomá­nyos hagyománnyal, majd alapvetően átalakították azt. A tudományos hagyo­mány átalakításához azonban szükség van a képviselőkkel folytatott párbeszéd­re, a szakma megszólítására, az érdemi vitára. Lehet, hogy a tudósok fafejűek és konzervatívak, mégis azt látjuk, hogy még az igazán forradalmi elképzelések is követőkre találtak a szakma köreiben, ha elég erős érvek szóltak mellettük. Ha azonban valaki nem tesz kísérletet arra, hogy érveit szakmai fórumokon védje a szakértőkkel szemben, hanem ehelyett a nagyközönséget próbálja maga mel­lé állítani, akkor számíthat arra, hogy állításai nem tesznek szert tudományos érvényre, hiszen nem mentek át a tudományos minőségellenőrzés intézményes folyamatán – valójában meg sem jelentek a tudományon belül. Áltudomány mindebből akkor lesz, amikor a nézet védelmezője azt a látszatot akarja kifelé kelteni, hogy amit csinál, az mégiscsak tudomány.

 

Mi következik mindebből?

Ebben a fejezetben nem pontosan azt csináltuk, amitől más esetekben úgy óv­tuk az olvasót? Lehetséges, hogy az egyes vitákat tárgyalva feladtuk pártatlansá­gunkat, és belecsúsztunk az igazságosztó szerepébe. Nem elégedtünk meg azzal, hogy összefoglaljuk az érveket és ellenérveket, hanem harcosan az egyik fél, az „ortodox” tudomány képviselőinek oldalára álltunk, érveik szócsövévé szegődve. Miért lehet ez a magatartás elfogadható ezekben az esetekben, és vajon mennyire általánosítható? Van-e jogunk hasonlóképpen eljárni minden más, számunkra ál­tudományosnak tűnő elmélet esetében?

E könyvben éppen amellett érvelünk, hogy ez igen veszélyes volna. A kü­lönféle elutasított tudományok körüli vitákat rekonstruálva úgy tűnik, hogy bár ezekben kétségtelenül közös, hogy korunk tudományának nem befogadott és megbecsült részei (vagy csak kis mértékben azok), az elutasításnak az egyes esetekben meglehetősen különböző okai vannak, és ezért rendkívül félreveze­tő volna őket dogmatikusan és egységesen az „áltudomány” kalapja alá venni. Pusztán szerkezetük, tartalmuk és állításaik nem teszik őket eleve alkalmatlanná arra, hogy egy kultúra befogadja őket az értelmes tudásformák közé, egyikük (pl. az asztrológia, ahogy láttuk) más korszakokban, másikuk (pl. az akupunk­túra, ahogy látni fogjuk) pedig más kultúrákban kimondottan rendelkezik vagy rendelkezett a tudomány státuszával. Éppen ezért az egyes hagyományok és kritikáik megítélésekor meg kell kísérelnünk – még ha ez szorosan véve szá­munkra, a kritikákat megfogalmazó nyugati gondolkodás gyermekei számára lehetetlen is –, hogy egyenlő távolságot tartsunk a két féltől, és „külső” szem­pontot vegyünk fel, amikor az elmélet körüli vitákat ismertetjük.

Ez a körültekintő megközelítés azt a hamis benyomást keltheti mindazonál­tal, hogy e könyv szerzői a „virágozzék minden virág” elképzelést támogatják, gyermekeiket ugyanolyan bizalommal viszik orvoshoz, mint a TV-készülékén keresztül gyógyerőt sugárzó doktorhoz, egyetemi kurzusaikon pedig soha sen­kinek nem adnak rossz jegyet, mert minden feleletet egyenjogú és alternatív igazságként értékelnek. Valójában tényleg meggyőződésünk, hogy minden, a mi tudományunktól eltérő hagyomány esetében meg kell vizsgálni, milyen ér­vek mentén záratik ki egy adott tudásjelölt, az elutasítás történeti és szociológiai tényezői pedig nem kevésbé fontosak, mint a tartalmi okai, ez azonban koránt­sem jelenti azt, hogy minden állítást egyaránt tudományosnak, értelmesnek és értékesnek tartunk. Azt gondoljuk, igenis vannak olyan tudományosnak tűnő elméletek és kijelentések, amelyek nem valamiféle alternatív igazságfogalom és módszertan jegyében, hanem a leghagyományosabb tudományos módszereket követve állítanak valamit, és erről, egy adott tudomány keretein belül állíthat­juk, hogy valami tévedés, vagy – ahol a rosszhiszeműség bizonyítható – egye­nesen hazugság.

Ezzel talán minden olvasónk egyet is értene, a különbség abban áll, hogy ki mit sorol a tévedés/hazugság kategóriába az aktuális tudományunk által nem tá­mogatott tudásformák közül. A fejezet négy példáját megvizsgálva igyekeztünk olyan szempontokat találni, amelyek teljesülésekor az amúgy kétes értékű „ál­tudomány” megbélyegzés okkal használható. Amellett próbáltunk érvelni, hogy ezek az elméletek nem egy másik – a miénk számára idegennek vagy egyenesen érthetetlennek tűnő – hagyomány termékei, nincsen mögöttük olyan alternatív világkép, amelyet fel kellene derítenünk, mielőtt állást foglalunk afelől, mit tu­dunk kezdeni az adott elmélettel. Ugyanannak a tudományos hagyománynak a részét képezik, mint amelyben az általuk cáfolt állítások születtek, ugyanabban a kutatási módszertanban és logikában hisznek, hasonló bizonyítási eljárásokat tartanak érvényesnek. Ha azonban egyszer elfogadtuk a bizonyítási játékszabá­lyokat, azok köteleznek, és kénytelenek leszünk elfogadni azok érveit, akik e szabályokat korrektebben alkalmazzák, mint mi.

*Ez a szöveg a Kutrovátz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai (Bp. Typotex 2008) című könyv egy fejezete. Köszönjük a szerzőnek és a kiadónak, hogy hozzájárultak a közléshez.

Feltöltve: 2013. július 22.